2003

"Fogd meg a kezem és vezess az úton"

A szüleimet nem ismertem. Árvaházban nevelkedtem tizennégy éves koromig, amikor egy család magához vett. Egészen addig teljesen békés életem volt. Már régen elkönyveltem magamban, hogy nem kellek senkinek. Magamra voltam utalva, még ha egy kisebb közösséghez is tartoztam. De kiszakítottak ebből a megszokottságból és elhurcoltak egy olyan helyre, ahonnan vissza sem tudtam jutni. Szöulba kerültem, egy teljesen más és óriási városba. Az új apám és anyám nem lakott nagy helyen. Sőt, kifejezetten picinek mondható lakást béreltek. Egy szoba, egy konyha és egy fürdő volt mindössze az egész, így együtt kellett aludnunk és senkinek nem volt magánélete. Visszasírtam a kényelmetlen ágyamat a pici szobámmal együtt. Az egyetlen jó amit az egésszel kaptam, hogy egy új és kifejezetten jó iskolába járhattam. Az már teljesen más dolog volt, hogy az osztályban senki nem állt velem szóba, mivel új voltam, ráadásul valahonnan azt is megtudták, hogy a szüleim nem az igaziak. Ez adott alapot a piszkálódásoknak és a kiközösítésnek. Mostoha szüleimet egyáltalán nem érdekelték ezek a dolgok. Az elején még próbáltam a segítségüket kérni, de feladtam. Nem voltak hajlandóak többet foglalkozni velem a kelleténél. Csak az utánam kapott segély érdekelte őket, és az, hogy hasznomat vették az otthoni munkában. 

'Apám' imádta az alkoholt és sokszor jött haza teljesen részegen. Nem kellett éjszakának lennie hozzá, volt hogy már délben nem tudott magáról. Ilyenkor mindig elmenekültem otthonról mostohaanyámmal. Ő kedvesebb volt velem, mint a férje. Talán tényleg akart egy gyereket, de ezt sosem tudtam meg tőle. Ha ketten voltunk otthon, a hangulat mindig jobb volt. Engedte, hogy rajzoljak és volt hogy a hajamat is megcsinálta. De minden a feje tetejére állt, mikor mostohaapám betoppant. Úgy ugrott el mellőlem, mintha leprás lennék. Ez kifejezetten bántott, de nem mutattam. Minden alkalommal sírni tudtam volna, de nem lehettem gyenge. Akkor is csak tűrtem, mikor megkaptam az első pofonomat mostoha apámtól. Anya nem volt otthon, így senki nem tartotta vissza. Rajtam vezette le a dühét, én pedig könnyek nélkül feküdtem a földön, miközben rugdosta testemet. Rendszeressé vált, de nem mondhattam senkinek. Az általa okozott sebeket és zúzódásokat próbáltam elrejteni, nehogy emiatt még több bántást kapjak az osztályomban. 

Volt egy közeli park, ahova eltudtam bújni. Ott kisírtam magam minden ilyen alkalomkor és terveztem a szökésemet. Millió ötletet felvetettem magamban, miközben a fákra másztam fel, vagy a padokon ugráltam. Még ha egyedül voltam is, ott végre nyugodtan és örömtelien éreztem magam. Aztán minden megváltozott mikor megérkezett Ő. 

Napok óta azt mondogatták, hogy jön egy új fiú az osztályba, aki Angliából költözött ide. A lányok már az ország neve hallatán elaléltak és azt beszélték, vajon hogy nézhet ki. Szerelembe estek még mielőtt látták volna őt. A fiúk emiatt féltékenykedve várták. Féltették a pozíciójukat. Engem pedig teljesen hidegen hagyott. Tudtam, hogy az én helyzetem semmivel sem lesz jobb, ha megérkezik.

Egyik hétfőn toppant be. A tanárunk mellett sétált be az osztályba és bemutatkozott:

- Moon Junyoung vagyok, 14 éves. Legyetek jók hozzám - meghajolt. Mindenki elképedve figyelte, hiszen egy koreai fiú állt velünk szemben, ők pedig egy teljesen külföldi gyereket vártak. De persze a kezdeti meglepődés semmiben sem változtatott azon, hogy a lányok oda-vissza legyenek érte. 

Nem túl távol tőlem, kapta meg a helyét, amit boldogan elfoglalt. Az első napokban Istenként kezelték, aztán a fiúk úgy döntöttek, elég lesz ebből. Egyik óra előtt körbeállták a padját és lökdösni kezdték, szétszórták a cuccait, de ő nem csinált semmit, csak mosolygott. Félénken figyeltem az eseményeket, mikor egy füzetet nekem dobtak.

- Oh bocs - hallottam meg az egyik fiú hangját, majd röhögni kezdtek. Mély levegőt véve emeltem fel a zöld borítós tárgyat. 'Moon Junyoung'- láttam kitöltve a címkét, amit rá ragasztottak. Alsó ajkamat rágva keltem fel helyemről, hogy visszaadjam neki. Mindenki kettőt hátra lépett, akinek a közelébe értem.

- Tessék - nyújtottam oda a füzetet, de közben a padlót vizslattam. A fiúk hirtelen a helyükre futottak, az új gyerek, pedig elvette a tulajdonát.

- Mi történt itt??? - jött be a tanárunk mérgesen. Ekkor értettem meg, hogy miért igyekezett mindenki a padjához. Csak én álldogáltam a fiú cuccai között, mintha az én hibám lett volna az egész - Kwon Nara? Megint te? - nem reagáltam, még csak fel sem néztem. Ilyenkor jobbnak láttam, ha hallgatok és várom a büntetésem. Az én szavamat úgysem vette figyelembe senki.

- Nem az ő hibája! - szólalt meg hirtelen az új fiú és felkelt, hogy összeszedje a dolgait. Szemeim kétszeresére tágultak. Még soha senki nem védett meg addigi életemben.

- Szóval vállalod helyette a felelősséget? - kérdezte dühösen a tanár, mit sem törődve azzal, hogy a srác a saját füzeteit pakolgatja.

- Igen. Az én hibám volt - csapta asztalára az összeszedett tárgyakat. Ijedten markoltam meg karját.

- Hagyd - suttogtam és oda sétáltam a tanárhoz - Az én hibám Mr Choi. Sajnálom - motyogtam halkan, mire mérgesen megrántotta a kezemet.

- Tudod mit kell tenned - cibált ki az osztályból. A társaim csak susmogtak, senki nem tett semmit. A tanár úr kihúzott a terem elé és letérdeltetett a falhoz, kezeimet a magasba kellett emelnem. Nem először esett ez meg velem, így már betéve tudtam, mit kell tennem.

- Mondtam, hogy vállalom helyette - rontott ki az új fiú az ajtón dühösen, majd letérdelt mellém - kezdheti az órát - mondta Mr. Choinak, aki nagyokat pillogva bevonult az osztályba. Szótlanul bámultam a szemben lévő falat, nem mertem a fiúra nézni, de éreztem, ahogyan figyel. Aztán megfogta a hozzá közelebbi karomat és feljebb emelte. Akaratlanul is felé kaptam fejemet, de rögtön el is fordítottam azt, mikor találkozott tekintetünk - Meddig kell ezt csinálni? - kérdezte aztán, de nem válaszoltam rá. Féltem megszólalni - Nem fáradtál még el? - lökött meg vállával, ami miatt elvesztettem egyensúlyomat és eldőltem - Úristen, ne haragudj! Jól vagy? - fogta meg karomat, hogy felsegítsen. Csak bólintottam és visszatértem a büntetéshez. Követte példámat. Kis idő múlva újra megpróbálkozott a beszélgetéssel - Szóval téged Naranak hívnak? Szép neved van - hajolt arcom elé mosolyogva, amitől kikerekedtek szemeim - és milyen szép vagy - bökte meg arcomat.

- Csak..

- Megszólaltál - mutogatott óriási vigyorral arcán - Végre. Már azt hittem megnémultál.

- Nagyobb büntetést fogunk.. - mielőtt kimondhattam volna a tanár kirontott a teremből.

- Nem tudjátok rendesen csinálni? - kiáltott ránk és felrántott a földről. Mindig én voltam az, akit ide-oda cibáltak - Kifelé - taszított el abba az irányba, amerre a kijárat van. Tudtam mi következik és pontosan azt akartam elkerülni - Mutasd meg az új fiúnak is mit kell tennie. Nyomás! - tapsolt kettőt és otthagyott minket. Sírásomat visszafojtva indultam el a folyosón. Hallottam, ahogy a srác követ engem. Kisétáltunk az udvarra, ahol zuhogott az eső. Pillanatok alatt bőrig áztam.

- Gyere - szóltam halkan neki, mivel megállt az ajtóban, hogy ne legyen vizes.

- Nem gondolod, hogy ilyen időben, esernyő vagy bármi nélkül kimegyek! - vágta oda nekem.

- Rendben - mosolyogtam rá elkeseredetten. Nem erőltethettem, hiszen amúgy sem az ő hibája volt, amit tettek. Bár az enyém sem...de én már megszoktam. Kocogni kezdtem a pálya körül. A mostoha apám által kapott ütések miatt még mindig fájt a testem néhány helyen, így gyorsabb mozgásra nem voltam képes.

- Hé! - éreztem meg egy kezet vállamon. Ijedten álltam meg és vettem észre magam mellett a fiút - Te nem vagy normális - nevetett és elfutott előlem - kapj el Nara! - ez volt az első alkalom, hogy figyelmet kaptam valakitől. Pár másodperc kellett, hogy elinduljak utána.

Junyoung lett az egyetlen barátom, de ezáltal ő is az osztály áldozata lett. Elmondása szerint viszont ez nem zavarta és tényleg csak nevetett rajtuk. Mesélte, hogy Angliában is folyton piszkálták mikor oda került, így hozzá volt szokva. Megmutattam neki a parkot, ahol a legtöbb időt töltöttem. Onnantól kezdve a kettőnk búvóhelye lett. Sokat beszélt a családjáról, akik valamilyen üzletet vezetnek és ezáltal sok pénzük van, de Junyoung elmondása szerint sosem figyeltek rá eléggé. Én is elmeséltem neki mindent, még azt is, hogy a mostohaapám bánt. Ő volt az első, akinek elmertem mondani.

- Egyszer nagy zenész leszek és millióknak fogok énekelni - mászott fel az egyik fára és ráült egy vastagabb ágra, majd kitárta karját és énekelni kezdett egy régi nótát. Már akkor is mélyebb hangja volt, mint a korabeli fiúknak, de kellemes volt hallgatni dalolását - Te kinevetsz? - ugrott le hozzám. Én az egyik padon ültem és mosolyogva figyeltem őt, de mikor odarohant hozzám, azon nyomban elfutottam előle.

- Én nem - kacagtam nagyokat miközben fogócskáztunk. Nagy nehezen elkapott és magával rántott a kissé nedves fűbe - Teljesen zöld lesz a ruhánk, Junyoung - akartam felkelni, de nem engedte.

- Csak egy kicsit maradj így - mondta teljesen komolyan és az eget figyelte - Nara. Ha nagy leszek...el foglak vinni innen - jelentette ki. Nagy szemekkel figyeltem őt. Az égről aztán felém fordította tekintetét - Ne félj soha, jó? Meg foglak védeni mindentől - mosolygott rám úgy, hogy a szívem nagyot dobbant. Kezemet nem engedte el egy percre sem. Csak bólintani tudtam, egy szó sem jött ki a számon. Ő lett a menedékem, az akire támaszkodhatok - Gyere! Menjünk haza - mondta aztán és feltápászkodtunk a földről. 

Egészen a házunkig kísért, akkor először. Egészen addig tartott mostohaapámtól. A kapunk előtt megállva még beszélgettünk egy kicsit, mikor egy pihetoll szálldogált közénk. Tenyeremet tartottam, hogy abba hulljon bele, majd mosolyogva összezártam rajta ujjaimat.

- Tudtad, hogy ha toll száll eléd, az azt jelenti, hogy az angyalod éppen itt van? - néztem Junyoungra, aki kérdően figyelte minden mozdulatomat és szavamat.

- Igen? Honnan tudod, hogy ez a te angyalodé? - böködte meg kezemet.

- Hát.. - nem tudtam reagálni rá, csak gyorsan eldugtam hátam mögé öklömet.

- Nem veszem el - nevetett kedvesen - Holnap találkozunk Nara - simított végig hajamon és elindult hazafelé. Szemeimmel figyeltem távolodó alakját, mikor eltűnt még egy kicsit kint álldogáltam és a kezemben pihenő fehér gyönyörűséget bámultam. Nagy erőt véve magamon aztán besétáltam a lakásba, ami teljesen üres volt. Kifújtam elhasznált levegőmet és egy örömteli mosoly jelent meg arcomon. Előkutattam az emlékdobozomat, amiben minden fontosabb dolgomat tartottam és óvatosan beletettem a tollacskát, majd kivettem belőle a gyöngyöket, amiket még az árvaházban kaptam. Nem tudtam, hogy Junyoung örülni fog e neki, de mégis fűztem számára egy karkötőt köszönetképpen.

- Nézd - térdelt le padom mellé másnap, az egyik szünetben - ha nagyok leszünk, ezt rajzoltassuk magunkra - tett le elém egy rajzot. Szépen rajzolt, ezt is irigyeltem benne.

- De az nem fáj? - kérdeztem rögtön és a papíron lévő yin és yang jelet bámultam.

- De. De csak egyszer kell kibírnunk. Ráadásul ez az összetartozást jelképezi - fogta két tenyere közé arcomat. Szavai teljesen beleégtek elmémbe - Nara, megígérted, hogy soha nem fogsz félni - fejelte meg homlokomat játékosan, mire elkezdtem kuncogni.

- Adok valamit - mondtam ki nagy nehezen, mivel még mindig nyomkodta arcomat kezével. De mihelyst meghallotta mondatomat eleresztett és izgatottan dobolt asztalomon. Előkotortam a neki szánt karkötőt és félénken odatettem elé - Tudom nem szép, de...

- Gyönyörű - húzta kezére és teljesen ráfeledkezett. A színes téglalapgyöngyök jól mutattak csuklóján - ez tényleg csodaszép - nézett rám nagy szemeivel és elmosolyodott, amit viszonoztam rögtön. Boldoggá tett, hogy tetszik neki.

Teltek a napok és a Junyounggal töltött idők folyamatosan megnyugtatták lelkemet. Már nem fájt annyira az, hogy mostohaapám megüt, persze csak belül kímélt meg. A testem külseje továbbra is foltokkal volt tele és egyre több zúzódással. Egy nap aztán teljesen kikelt magából. Már épp mentem volna be, mikor anyám sikítására lettem figyelmes, majd elhalkult minden. Óvatosan nyitottam ki a kaput, majd megláttam mostohaanyám vérben úszó testét az udvaron. Apám nagy erőkkel pakolt bent, ezt a nyitott ajtón keresztül láttam. Junyoung már hazafelé tartott, így nem tudtam mi tévő legyek. Szívem majd kiugrott a helyéről félelmemben. Könnyeim utat nyertek maguknak, már nem tudtam őket vissza tartani. Remegő lábakkal lépdeltem ki a kapun, majd futásnak eredtem. Nem tudtam merre megyek, csak rohantam eszeveszettül, majd egy kapualjban megálltam.

- Kislány, jól vagy? - jött ki egy néni, miközben összekuporodva sírtam. Csak megráztam fejemet, ő pedig megsimogatta hátamat. Felnéztem rá. Valakitől segítséget kellett kérnem.

- Kérem, hívja a rendőröket - térdeltem le elé és szoknyáját markolásztam - Az ap..apám megölte.. - nem tudtam többet mondani. A néni berohant a házba és tárcsázta is a számot. Mindent nyitva hagyott, így hallottam ahogy elhadar mindent, majd kikiáltott nekem, hogy mondjam meg a címet. Erőtlenül válaszoltam neki, ő pedig az utolsó adatot is bediktálta.

A néni megmarkolta kezemet és elindultunk az addigi otthonomhoz. Nem akartam újra látni mostohaanyám halott testét, sem mostohaapámat akire rákerül a bilincs, de nem volt más választásom. Az egyedüli szemtanú én voltam. 

Ekkor ért véget gyerekkorom legrosszabb és egyben legszebb időszaka. Egy új árvaházba küldtek és az iskolából is kivettek. 

- De..nem maradhatsz? - ültünk Junyounggal a tanári előtt. A papírjaimat vártam, amik nélkül nem iratkozhattam ki. Megráztam fejemet. Láttam, ahogy szemeiben könnyek gyűltek. Nem akartam, hogy sírjon, de nem tudtam mit tehetnék - Nara - szólalt aztán meg halkan - Várj rám - fogta meg kezemet. Elvesztünk egymás könnyekkel megtelt szemeiben - Akárhova mész..én biztos megtalállak - szorította meg kezemet és homlokát az enyémnek döntötte.