"Ma már nem harcolok. Semmiért sem harcolok. Már nem fáj. Elmúlt. Nem érzek. Szállok. Nincs talaj a talpam alatt"

A nap a megszokott ütemben kelt fel aznap reggel és sütött be a kórház ablakán. A fehér falakon játszadozott fénye, némely szobában pedig bele-belegabalyodott egy-egy betegbe, ki ennek hatására felnyitotta pilláit. Csak ő nem tette ezt. 

Orvosok, nővérek és takarítók lépdeltek a folyosókon és intézték a dolgukat. Felettébb fontosnak érezték magukat, hiszen Korea legnevesebb intézményének lehettek dolgozói. Életeket mentettek, ápoltak vagy éppen csak beszélgettek a betegekkel, már ha a takarítókra gondolunk. Kim Minji negyvenes éveiben járva, a kórtermeket takarítva, előszeretettel elegyedett szóba az ágyban fekvőkkel, aminek a magányos személyek még örültek is.

De Kim Minji-nek nem volt lehetősége beszélni a fiúval, aki a 301-es kórterem vendége volt. Őt csak az orvosok és az ápolók látogathatták, kik azon fáradoztak, hogy betegük felépüljön. Mindhiába. Eltelt egy, majd két hónap és semmi sem változott. Az eredmények egyre jobbak lettek, de a fiú nem volt hajlandó kinyitni a szemeit. Egy olyan világba menekült, ahol azzal lehetett akit a világon legjobban szeretett.

Maga előtt látta alakját, hosszú, barna haját, csillogó szemeit, puha, barack színű ajkait. Hallotta bársonyos hangját, ahogy őt hívja magához. Ölelte, majd csókolta őt, mintha soha többé nem tehetné ezt meg. 

Számára ez volt a valóság, nem a kemény, fehér falú szoba és az infúzió, no meg a megannyi gép, ami hozzá volt kötve. Az igazság az, hogy mindezekről nem is tudott. A hosszú álom, mely magába szippantotta, nem akarta elengedni. 

Felderengett előtte gyermekkora, mikor megismerte őt. Eszébe jutott megannyi emlék, melyeken jót mosolygott, persze belül. Majd megjelent előtte szüleinek képe. Rajtuk volt a sor, hogy őket ölelje szorosan magához. Hiányoztak számára, annyira, hogy el sem tudta mondani. Lelkében érezte a fájdalmat, melyet a hiány érzete okozott. Kezdte érezni, hogy minden elmúlik, hogy nincs megoldás. Feladni készült és otthagyni mindent.

- Doktor úr, siessen! A 301-esben! - kiabált egy nővér, miután a gépek hangosan csipogással jelezték, hogy csökken a fiú szívének ereje. Nem kellett kétszer szólnia, az orvos már ott is volt.

- Segítsenek - förmedt rá két ápolóra, akik rögtön rohantak is.

Felhasználták minden tudásukat, hogy megmentsék életét, ami szerencsésen sikerült. Bármennyire el akart menni, a fehér köpenyben álldogáló orvos, kinek homlokán verejték cseppek gördültek le, nem engedte. Hitte, hogy megmentheti őt és egyszer felébred, hogy új és békés életet élhessen, még ha ez szinte a lehetetlennel volt is egyenlő.

Megnyugodva hagyták el a kórtermet, a fiú pedig visszatért hamis álmához, melybe szinte fogolyként élt már.

Még több nap telt el, míg nem valaki döntött életéről. Nem orvos volt, nem is ápoló. Egy sötét kabátos és fekete sapkás férfi lépett be a szoba ajtaján. Kemény járását akárki meghallotta volna, mégsem tűnt fel senkinek. Talán mert fontosabb volt az alvás és pihenés, még egy nővérnek is, abban az éjszakai órában, mikor megérkezett.

A nála lévő táskából egy tűt vett elő, majd egy kis üveget és a fiú fejéhez lépett.

Utoljára ölelte meg őt és szüleit, majd lassacskán magába szippantotta a várva várt sötétség. Nem látott és nem hallott semmit. Csak várt. Várta, hogy ezután mi fog történni.

Majd hirtelen minden kitisztult és szemein keresztül olyan fényességet látott, amit ember soha nem tapasztalhat meg. Előtte pedig ott állt ő egy bátortalan mosollyal az arcán.