"Mikor a nap fényei bőrömet érintik, azokra a meleg napokra gondolok"

Semmi sem ment simán. Azt hittem végre megnyugszik az életem, de nem így lett. Egy hetet sem töltöttem az új közösségben, ahova kerültem, rögtön magához vett egy másik család. Nem értettem, hogy miért kell ide-oda dobálni. Hogy miért nem lehet csak hagyni felnőni és aztán majd kezdek valamit magammal. Csak egy nyugodt életet akartam. Egy olyan életet, amiben végre nem bánt senki.

Nem volt sok holmim, csak egy zsáknyi kacat, ami a ruháimat és apró kis emlékeimet foglalta magában. Magamhoz vettem az egyetlen kabátomat is és úgy sétáltam ki az akkori szobámból, hogy csatlakozzak új szüleimhez. Egészen addig nem találkoztam velük. Mindent egy másik ember intézett, mivel ők nem értek rá. Igazából nem zavart ez sem. Csak egy játéknak éreztem magam, akit valaki megvesz, majd kidob és egy másik személy megtalál.

- Szóval te lennél Nara - mosolygott a pár hölgy tagja rám. Kedvesnek tűnt és kifejezetten szép volt. Csak bólintottam mondatára - Örülök, hogy megismerhetlek - jött közelebb hozzám és felém nyújtotta kezét, amit bátortalanul megráztam. Nem szoktak ilyet tenni velem.

- Nara, nincs is több holmid? - szólalt aztán meg a férfi is. Öltönyt viselt és férfias megjelenése volt. Tökéletes párt alkottak, én pedig végképp nem értettem, miért pont engem választottak.

- Csak ennyi - válaszoltam halkan.

- Ne félj, nem lesz semmi baj - fogta meg kezemet új anyukám - Akkor mi távoznánk - Mondta az addig némán álldogáló Igazgatónőnek.

- Vigyázzanak magukra az úton - köszönt el tőlünk, majd elhagytuk az árvaházat és egy igazi luxusautó felé vettük az irányt. Kikerekedett szemekkel bámultam a járművet, még beszállni is féltem, de nem volt más választásom, mint beülni.

- A nevem Jung Hyerim és mostantól én leszek az anyukád. Ő pedig Jung Insoo, az apukád - mutatta be magát és férjét a gyönyörű hölgy.

- Utaztál már repülőn, Nara? - fordult felém új apám, mire megráztam fejemet - Akkor ma erre is sort kerítünk - borzolta meg hajamat játékosan, majd visszatért az addig olvasott újságához. Kedvesek voltak hozzám, így az autóút végére a zavartságom is kezdett megszűnni. Eleinte azt gondoltam, hogy Mr Jung csak viccel, de mikor megláttam a repülőgépet aggodalom ült a szívemre. Féltem a magasban és még soha nem volt részem ilyenben. Ráadásul azt sem tudtam hova utazunk, csak abban voltam biztos, hogy még távolabb Junyoungtól. Hiányzott, hogy nincs mellettem. Az egyetlen barátom, az egyetlen menedékem, az aki megígérte, hogy meg fog menteni, nem volt velem.

- Hova megyünk? - kérdeztem meg végül Mrs Jung-ot. Ő mosolyogva válaszolt nekem:

- Haza, Svájcba - vezetett fel a repülőre, ahol nem az fogadott amit vártam. Azt gondoltam, hogy nagy tömeggel utazunk majd együtt, helyette egy szépen berendezett utastér fogadott - Ülj le nyugodtan bárhova - terelgetett 'anya' beljebb. Nem volt nagy csomagom, csak egy hátizsák, ami magában foglalta a ruhaneműimet és a fontosabb emlékeimet. Lekuporodtam egy puha fotelbe, ami távolabb esett az ablakoktól, így óvtam magamat a tériszony okozta problémáktól, de a felszállás így sem volt kellemes.

Egész végig némán ültem és új szüleim sem nagyon próbálkoztak a beszélgetéssel. Örültem neki. Nem éreztem magaménak a helyzetet. Egy luxus repülőn ültem két olyan emberrel, akikről messziről meg lehetett állapítani, hogy nem a szegény fajtából valók. Én viszont az voltam. Egészen addig az voltam. 

Próbáltam aludni, de nem ment. Izgatott voltam, de nem töltött el jó érzéssel. A gondolataimat pedig nem tudtam lekötni, mivel könyvet nem vittem magammal, de még egy fecni szöveg sem volt nálam, ami elterelhette volna a gondolataimat.

Mi következik? Mire számítsak? Boldog leszek? - ezek jártak a fejemben folyamatosan, majd lassacskán megérkeztünk.

A reptérnél szintén egy fényes autó várt ránk ami egyenesen hazavitt. Elég hosszú utat tettünk meg, majd megállt egy óriási kapu előtt, ami aztán magától kitárult, hogy be tudjunk menni. Fák és hatalmas fűvel borított területek voltak az út két oldalán, majd egy szökőkút jelent meg előttünk, amit a sofőr jobbra fordulva került meg és hajtott a ház bejárata elé. Az állam is leesett, mikor megláttam az óriási épületet. Nem akartam elhinni, hogy csak egy család él benne. Soha nem láttam még olyat addig. Gyönyörű volt és ha addig nem szólaltam meg, azután még inkább nehezemre esett.

Követtem a házaspárt befelé, hátamon a zsákommal. Félve léptem be a nagy ajtón és az érzés csak még jobban nőtt, mikor a magas belterű előtérbe léptem. Szemben egy kisebb társalgó rész volt, de ha jobbra néztem megláthattam a nappalit is, ami szintén óriási volt. Szemben, két oldalon lépcső vezetett fel az emeletre, balra pedig egy két ajtós átjárót véltem felfedezni, ahol, mint később kiderült, az ebédlő volt található.

- Gyere kicsim - szólított meg mosolyogva Mrs Jung és megfogta a kezemet - a te hálószobád az emeleten lesz. Sokat dolgoztunk vele, remélem tetszeni fog.

Óvatosan fellépdeltem a felső szintre, követve anyámat, aki a második ajtót nyitotta ki és belépett rajta. A szemem elé egy olyan lány szobája került, akit szerettem volna megismerni.

- Csodálatos - ámuldoztam halkan, még mindig a küszöbnél állva.

- A tiéd! Gyere csak beljebb - sétált az ablakhoz, ami velem szemben kapott helyet és szinte az egész falat elfoglalta. Babarózsaszín sötétítője kétoldalt, gyönyörű selyemszalaggal volt elkötve. Az ablak előtti ágyon szintén rózsaszín ágynemű kapott helyet, mellette pedig egy kis vajszínű éjjeliszekrény volt, amin egy bézs burájú lámpa ékeskedett. Jobbra egy hatalmas ruhásszekrényt láthattam meg, ami fehér színben pompázott, balra pedig egy fésülködőasztal és könyvespolc volt megtalálható. Ahogy beljebb lépdeltem a fehér szőnyeg egyre puhább lett. Lábamra néztem, ahol megláttam a sima padlószőnyeget felváltó vastagabb és szőrmésebb anyagot, ami az ágy alatt is megtalálható volt - Nem tudtam milyen ízlésed van, de reméltem, hogy meg fog felelni számodra. Örülök, hogy tetszik. Pár ruhát is vettem neked, gyere - húzott a szekrényhez és kitárta azt. Nem volt elég az eddigi meglepetésekből, még az is rátett egy lapáttal. A 'pár ruha' alig fért el a helyén. Éreztem, hogy szemeim kétszeresére nőnek. Soha nem rendelkeztem sem ilyen szobával, sem pedig ilyen ruhákkal. 

- Köszönöm - szólaltam meg nagy nehezen, mire kedvesen kacagni kezdett.

- A lányom vagy, még szép, hogy elhalmozlak - ölelt meg hirtelen, majd kivett egy baba kék ruhát a szekrényből - próbáld fel. Biztosnak kell lennünk abban, hogy jók lesznek számodra.

Felpróbáltam a textilcsodát, majd még vagy tízet. Mrs Jung el volt ájulva tőlem, hogy mennyire szép vagyok bennük. Hittem neki. Jól éreztem bennük magamat, amit az addigi életemben hordott ruhákról nem tudtam elmondani. Olyan volt az egész, mint egy álom.

Közeledett az este, de volt még idő arra, hogy meglepetést okozzanak számomra. 

'Anya' körbevezetett a házban, elmagyarázta, hogy melyik fürdőt használjam, vagy hogy mikor eszünk és a nappaliban nyugodtan pihenhetek, vagy olvashatok. 

- Megjöttem - hallottam meg egy addig ismeretlen hangot, amire Mrs Jung elvigyorodott.

- Gyere kicsim, be kell mutatnom neked valakit - mondta és kisétáltunk a nappaliból. Magasságából ítélve, egy nálam fiatalabb fiú beszélt éppen az egyik alkalmazottal. Egyenruhában volt, ebből gondoltam, hogy iskolából térhetett haza. Haja világos volt, de mikor hozzánk fordult láttam, hogy ő is épp úgy koreai, ahogy én - Nara bemutatom neked Ilhoont, a fiunkat. Hoonie, ő itt a nővéred, Nara - jött közelebb a kisfiú és illedelmesen meghajolt.

- Örvendek - mosolygott rám. Bájos volt és káprázatos. 

Aznap este együtt vacsoráztunk, majd mindenki elvonult a saját szobájába. Ekkor elővettem a táskámból a dobozt, amiben minden emlékem benne volt és kinyitottam. Elém tárult az addigi életem, az a fájdalmas és magányos élet, amiben részem volt. Csak egy része volt boldog, arra pedig csak egy fotó emlékeztetett engem. Magam elé emeltem a róla készült képet, de vissza is tettem a dobozba, majd visszahelyeztem a tetőt és az ágy alá toltam az egészet. Nem akartam őt elfelejteni, de ha láttam hiányzott. Ha csak rá gondoltam, hiányzott. 

Moon Junyoung, hiányzott.

Pár nap elteltével Ilhoonnal igazán jóban lettünk. Mivel iskolába nem járhattam a nyelvtudásom hiánya miatt így barátokat sem tudtam szerezni, csak ő volt számomra. A szüleink a munka miatt csak este voltak otthon, öcsém pedig délután érkezett meg. De nekem sem volt időm unatkozni. Nyolc órakor ébresztett az óra, majd kezdődött a reggeli, utána pedig megérkezett a magántanárom, aki délig volt velem, és megpróbált minden tudást átadni számomra. Véleménye az volt, hogy könnyen tanulok és okos vagyok, így nincs szükségem plusz órákra, ezért ebéd után egészen háromig, amíg Ilhoon haza nem ért, magam voltam. Ekkor olvastam a nappaliban megtalálható könyveket, vagy nekiláttam tanulni. Bár utóbbinak testvérem nem örült, mivel szeretett együtt okosodni velem.

Egy év csak úgy elrepült, észre sem vettem. A nyelvet is rendesen tudtam, ekkor jöttem rá, hogy Isten jó nyelvérzékkel áldott meg. Szüleim úgy döntöttek, ideje gimnáziumba mennem, hiszen készen állok rá.

- Végre. Tök jó lesz - örvendezett Ilhoon az ágyamon elterülve.

- Izgulok -mondtam és elfeküdtem a padlón. Szerettem a puha szőnyegemen pihenni és a plafont nézni.

- Ott leszek nyugi. Ráadásul téged nem lehet nem szeretni!

- Tudod, hogy ez nem így van - fordultam felé. Háton feküdt és feje lelógott az ágyról.

- Az már elmúlt. Itt más emberek vannak, ne aggódj. 

- És ha senki nem akar majd barátkozni?

- Ne is tegyék - vágott közbe kétségbeesésembe. Nem értettem mit szeretne ezzel mondani, de mielőtt kérdezhettem volna, folytatta - Az emberek csak azért akarnak szóba állni velünk, mert valami céljuk van vele. Nem barátkozni akarnak, hanem a saját önző céljukat elérni - hallhattam egy 13 éves gyerek komoly mondatait. Meglepett. Bár tisztában voltam azzal, hogy Ilhoon érettebb a koránál, de mégis váratlanul értek gondolatai - Most miért nézel így rám? - fordult hasra. Több mint valószínű, hogy meglepődöttségem egy arckifejezés formájában megjelent.

- Se..semmi - takartam el arcomat karjaimmal.

- Bolond vagy - nevetett, majd hirtelen abbahagyta, így a szobába egy hosszabb csend szállt alá - Nem kell neked más barát, elég vagyok én is - mormogta, pont úgy, hogy még halljam. Elhúztam karjaimat és felé néztem. Már az ablakon nézegetett ki. Az akkori szőke haján megcsillant a napfény. Nem egy 13 éves fiút láttam magam előtt, hanem egy angyalt, aki mindig velem lesz. Akire számíthatok. Aki elfeledteti velem a nehéz napokat.

Így indultam el másnap az iskolába. Magabiztosan és semmitől sem tartva. Végül Ilhoonnak igaza lett. Az osztályom minden tagja beszélni akart velem, ebédkor mellém ülni és minden pillanatot velem tölteni. De én csak öcsémmel voltam hajlandó megosztani déli ételemet és a szünetekben is legtöbbször vele voltam. Nem volt szükségem másra, csak az ő barátságára. Pont ahogyan ő mondta.

Minden akadályt tökéletesen vettem. Nem voltam hátrányban a többiekkel szemben, jók voltak a tanulmányi eredményeim és külön szakkörökre is beiratkoztam. Ilhoon két évvel fiatalabb volt nálam, így ő még nem csatlakozhatott hozzám. Úgy gondoltam, hogy majd jövőre és azt az egy-két órát kibírom nélküle is. Az egyik ilyen szakkörön ismertem meg James-t, aki egy amerikai cserediák volt. Furcsa stílussal rendelkezett és a többi fiúval ellentétben, ő nem adta fel az első visszautasításom után. Nem akartam senkivel különösebb kapcsolatot kialakítani, de ő ezt nem akarta elfogadni. Végül, hogy abbahagyja az örökös kérdezgetést és követésemet, egy pénteken elmentem vele fagyizni. 

- Hol voltál? - kérdezte Ilhoon, miután hazaértem. Megijesztett a hangja.

- James-el fagyiztam - pakoltam a helyére cipőimet.

- Nem tudtam, hogy ilyen jóban vagytok - nyitotta ki az étkező ajtaját mérgesen és besétált rajta. Követtem őt.

- Haragszol? - sétáltam oda hozzá. Akkor tudatosult bennem, hogy hirtelen mennyit nőtt, már szinte akkora volt, mint én.

- Dehogy. Együnk - mosolygott rám és szólt az egyik alkalmazottnak, aki tálalt számunkra.

Hétfőn nem láttam James-et a szakkörön, majd az elkövetkezendő napokban sem. Senki nem kérdezett és a tanárok sem mondtak semmit. A fiú hirtelen eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Magamban elkönyveltem, hogy bizonyára visszament Amerikába.

Az életem ugyan abban a mederben csörgedezett,mint egészen addig. Nem változott semmi és ennek a megszokottságnak nagyon örültem. Tervezgettem a jövőmet Ilhoonnal, aki úgy gondolta, ha végeztünk a tanulmányainkkal, visszaköltözhetnénk Koreába. Nem bántam, hiszen már nem az a szerencsétlen és elhagyatott ember voltam, aki régebben. Ráadásul így esélyt láttam arra, hogy újra láthatom őt. Őt, aki még mindig nagyon hiányzott, ennyi idő után is. Őt, akiről senkinek egy szót sem szóltam. A szívem legmélyebb zugába volt elrejtve.

- Menjünk! - rontott be vigyorogva a szobámba öcsém. Az ágyon ültem és egy feladatot oldottam meg éppen. Készültem az egyetemre ezerrel. Ekkor 18 voltam és megvoltak a sajátos álmaim, amiket szerettem volna elérni. Ahogy a 16 éves Ilhoonnak is pontosan ugyanígy lebegtek a céljai a szeme előtt.

- Hova? - kérdeztem és összecsuktam a könyvet, majd lekászálódtam az ágyról.

- Ma játsszák azt a filmet amiről meséltem. Induljunk, kint vár a kocsi - pattogott az izgalomtól. Mosolyogva indultam el, ő pedig már rohant is le az emeletről.

Az autóút alatt végig arról mesélt, mit is fogunk megnézni és biztos volt abban, hogy nekem is tetszeni fog. Nem kételkedtem benne, hiszen hasonló dolgokat szerettünk.

- Nara! - kapott kezemért és vigyorgó arca hirtelen kétségbeesetté vált, ahogy az ablakon nézett ki. Nem volt időm arra fordulni, mert a következő másodpercben egy csattanást hallottam és az ülőhely eltűnt alólam,majd elsötétült minden.

Mikor felébredtem alig láttam. Minden fehér és fényes volt. Megijedtem, de lassan nem csak a látásom, hanem a hallásom is visszatért, ekkor tudatosult bennem, hogy nem haltam meg. A gépek csipogása tudatta velem, hogy igenis életben vagyok, bár nem emlékeztem semmire. Lassan lenéztem kezemre, mivel melegséget éreztem rajta. Ilhoon szorongatta és az ágy szélére döntve fejét, aludt. Aprót mozdítottam ujjaimon, mire szemhéjai lassacskán felnyíltak.

- Nara...NARA - pattant fel, mikor felfogta, hogy ébren vagyok. Szemeiben könnyek gyűltek - ne mozdulj - mondta úgy, mintha bárhova is tudtam volna menni és kifutott, majd pár perc múlva szüleinkkel és egy orvossal tért vissza. A fehér köpenyes megvizsgált, majd mosolyogva közölte, hogy rendben vagyok. Szüleim nagyot sóhajtottak és szinte elsírták magukat. Biztosan nagyon aggódtak.

- Sajnálom - suttogtam, mivel nehezemre esett beszélni.

- Jaj butus - ültek le mellém mindhárman - A lényeg, hogy rendben vagy.

- Mi történt? - kérdeztem meg végül azt, ami a legjobban érdekelt. Ilhoon megtörölte szemeit, nagyot szipogott és elkezdte mesélni a történteket.

- A moziba tartottunk és furgon belénk hajtott. A biztonsági öved nem volt bekötve, így az ütközéstől kirepültél az autóból, mi pedig az út menti falba csapódtunk. Kómában voltál egészen eddig.

- Mennyi ideig?

- Másfél hónapig. De a lényeg, hogy minden rendben - simogatta anya kezemet és látszott rajta, hogy megnyugtatta a látványom.

Furcsa volt mindezt hallani, de arra akartam koncentrálni, hogy mihamarabb hazamehessek.

- Tényleg jól vagy? - kérdezte öcsém, miközben pakoltam, hogy végre elhagyhassam a kórházi szobát.

- Persze, minden rendben - mosolyogtam és a fogkefémet is elhelyeztem a bőröndömben. Anya meg volt róla győződve, hogy szükségem lesz rá és igaza volt. Az eltelt napokban felhalmozták a dolgokat a kórteremben és cipelhettem mindent haza.

- Gondolkoztam és lehet nem kéne elköltöznünk, bár még három év, de nem vagyok biztos benne, hogy jó döntés lenne - értetlenül néztem rá. Nem tudtam hova tenni a mondatait.

- Hova akarsz költözni?

- Hát...Koreába akartunk, nem emlékszel? - jött közelebb és leemelte a bőröndöt az ágyról.

- Nem. Miért mennénk oda? Soha nem éltem ott - válaszoltam neki idegesen. Bármennyire is kutattam emlékek után a fejemben, semmit sem találtam, csak a nagy ürességet és ez megijesztett. Egészen addig, csak arra koncentráltam, hogy felépüljek, és azt gondoltam minden rendben, de nem így volt.

- Várj meg. Hívok valakit - rohant ki a szobából, miután leültetett az ágyra. Azt hittem elájulok. Zsongott a fejem és remegni kezdtem.

- Kérem, jöjjön velem - mondta az érkező orvos, akit készségesen követni kezdtem. A vizsgálóba mentünk, ahol újra átnézték az adataimat, különböző vizsgálatokat készítettek, és a leleteket, amikre mások napokat várnak én pár óra múlva megkaptam, ami szembesített azzal, hogy elvesztettem az emlékeim egy részét.

- Részleges amnéziát véltünk felfedezni, ami pszichés alapú - kezdte el ecsetelni az orvos, akkor már a szüleimnek, akik aggodalmasan figyeltek rá. Ilhoon a kezemet fogta, hogy megnyugtasson. Nem tudtam, mi az amit elfelejtettem, de emlékezni akartam. Erről a célomról pedig rögtön letettem mikor a doktor kijelentette: - jobb ha nem erőltetjük az emlékek visszaszerzését. Idővel minden vissza fog térni. Lehet egy kép látványától, vagy egy daltól amit meghall. A lényeg, hogy ne akarja mindenáron visszaszerezni az elvesztett képeket. 

Így muszáj volt úgy élnem, hogy a jelennek és a jövőmnek éltem, Ilhoon pedig továbbra is ott volt mellettem.