"Ma már nem harcolok. Semmiért sem harcolok. Már nem fáj. Elmúlt. Nem érzek. Szállok. Nincs talaj a talpam alatt"

A nap a megszokott ütemben kelt fel aznap reggel és sütött be a kórház ablakán. A fehér falakon játszadozott fénye, némely szobában pedig bele-belegabalyodott egy-egy betegbe, ki ennek hatására felnyitotta pilláit. Csak ő nem tette ezt. 

Orvosok, nővérek és takarítók lépdeltek a folyosókon és intézték a dolgukat. Felettébb fontosnak érezték magukat, hiszen Korea legnevesebb intézményének lehettek dolgozói. Életeket mentettek, ápoltak vagy éppen csak beszélgettek a betegekkel, már ha a takarítókra gondolunk. Kim Minji negyvenes éveiben járva, a kórtermeket takarítva, előszeretettel elegyedett szóba az ágyban fekvőkkel, aminek a magányos személyek még örültek is.

De Kim Minji-nek nem volt lehetősége beszélni a fiúval, aki a 301-es kórterem vendége volt. Őt csak az orvosok és az ápolók látogathatták, kik azon fáradoztak, hogy betegük felépüljön. Mindhiába. Eltelt egy, majd két hónap és semmi sem változott. Az eredmények egyre jobbak lettek, de a fiú nem volt hajlandó kinyitni a szemeit. Egy olyan világba menekült, ahol azzal lehetett akit a világon legjobban szeretett.

Maga előtt látta alakját, hosszú, barna haját, csillogó szemeit, puha, barack színű ajkait. Hallotta bársonyos hangját, ahogy őt hívja magához. Ölelte, majd csókolta őt, mintha soha többé nem tehetné ezt meg. 

Számára ez volt a valóság, nem a kemény, fehér falú szoba és az infúzió, no meg a megannyi gép, ami hozzá volt kötve. Az igazság az, hogy mindezekről nem is tudott. A hosszú álom, mely magába szippantotta, nem akarta elengedni. 

Felderengett előtte gyermekkora, mikor megismerte őt. Eszébe jutott megannyi emlék, melyeken jót mosolygott, persze belül. Majd megjelent előtte szüleinek képe. Rajtuk volt a sor, hogy őket ölelje szorosan magához. Hiányoztak számára, annyira, hogy el sem tudta mondani. Lelkében érezte a fájdalmat, melyet a hiány érzete okozott. Kezdte érezni, hogy minden elmúlik, hogy nincs megoldás. Feladni készült és otthagyni mindent.

- Doktor úr, siessen! A 301-esben! - kiabált egy nővér, miután a gépek hangosan csipogással jelezték, hogy csökken a fiú szívének ereje. Nem kellett kétszer szólnia, az orvos már ott is volt.

- Segítsenek - förmedt rá két ápolóra, akik rögtön rohantak is.

Felhasználták minden tudásukat, hogy megmentsék életét, ami szerencsésen sikerült. Bármennyire el akart menni, a fehér köpenyben álldogáló orvos, kinek homlokán verejték cseppek gördültek le, nem engedte. Hitte, hogy megmentheti őt és egyszer felébred, hogy új és békés életet élhessen, még ha ez szinte a lehetetlennel volt is egyenlő.

Megnyugodva hagyták el a kórtermet, a fiú pedig visszatért hamis álmához, melybe szinte fogolyként élt már.

Még több nap telt el, míg nem valaki döntött életéről. Nem orvos volt, nem is ápoló. Egy sötét kabátos és fekete sapkás férfi lépett be a szoba ajtaján. Kemény járását akárki meghallotta volna, mégsem tűnt fel senkinek. Talán mert fontosabb volt az alvás és pihenés, még egy nővérnek is, abban az éjszakai órában, mikor megérkezett.

A nála lévő táskából egy tűt vett elő, majd egy kis üveget és a fiú fejéhez lépett.

Utoljára ölelte meg őt és szüleit, majd lassacskán magába szippantotta a várva várt sötétség. Nem látott és nem hallott semmit. Csak várt. Várta, hogy ezután mi fog történni.

Majd hirtelen minden kitisztult és szemein keresztül olyan fényességet látott, amit ember soha nem tapasztalhat meg. Előtte pedig ott állt ő egy bátortalan mosollyal az arcán.

"Mikor a nap fényei bőrömet érintik, azokra a meleg napokra gondolok"

Semmi sem ment simán. Azt hittem végre megnyugszik az életem, de nem így lett. Egy hetet sem töltöttem az új közösségben, ahova kerültem, rögtön magához vett egy másik család. Nem értettem, hogy miért kell ide-oda dobálni. Hogy miért nem lehet csak hagyni felnőni és aztán majd kezdek valamit magammal. Csak egy nyugodt életet akartam. Egy olyan életet, amiben végre nem bánt senki.

Nem volt sok holmim, csak egy zsáknyi kacat, ami a ruháimat és apró kis emlékeimet foglalta magában. Magamhoz vettem az egyetlen kabátomat is és úgy sétáltam ki az akkori szobámból, hogy csatlakozzak új szüleimhez. Egészen addig nem találkoztam velük. Mindent egy másik ember intézett, mivel ők nem értek rá. Igazából nem zavart ez sem. Csak egy játéknak éreztem magam, akit valaki megvesz, majd kidob és egy másik személy megtalál.

- Szóval te lennél Nara - mosolygott a pár hölgy tagja rám. Kedvesnek tűnt és kifejezetten szép volt. Csak bólintottam mondatára - Örülök, hogy megismerhetlek - jött közelebb hozzám és felém nyújtotta kezét, amit bátortalanul megráztam. Nem szoktak ilyet tenni velem.

- Nara, nincs is több holmid? - szólalt aztán meg a férfi is. Öltönyt viselt és férfias megjelenése volt. Tökéletes párt alkottak, én pedig végképp nem értettem, miért pont engem választottak.

- Csak ennyi - válaszoltam halkan.

- Ne félj, nem lesz semmi baj - fogta meg kezemet új anyukám - Akkor mi távoznánk - Mondta az addig némán álldogáló Igazgatónőnek.

- Vigyázzanak magukra az úton - köszönt el tőlünk, majd elhagytuk az árvaházat és egy igazi luxusautó felé vettük az irányt. Kikerekedett szemekkel bámultam a járművet, még beszállni is féltem, de nem volt más választásom, mint beülni.

- A nevem Jung Hyerim és mostantól én leszek az anyukád. Ő pedig Jung Insoo, az apukád - mutatta be magát és férjét a gyönyörű hölgy.

- Utaztál már repülőn, Nara? - fordult felém új apám, mire megráztam fejemet - Akkor ma erre is sort kerítünk - borzolta meg hajamat játékosan, majd visszatért az addig olvasott újságához. Kedvesek voltak hozzám, így az autóút végére a zavartságom is kezdett megszűnni. Eleinte azt gondoltam, hogy Mr Jung csak viccel, de mikor megláttam a repülőgépet aggodalom ült a szívemre. Féltem a magasban és még soha nem volt részem ilyenben. Ráadásul azt sem tudtam hova utazunk, csak abban voltam biztos, hogy még távolabb Junyoungtól. Hiányzott, hogy nincs mellettem. Az egyetlen barátom, az egyetlen menedékem, az aki megígérte, hogy meg fog menteni, nem volt velem.

- Hova megyünk? - kérdeztem meg végül Mrs Jung-ot. Ő mosolyogva válaszolt nekem:

- Haza, Svájcba - vezetett fel a repülőre, ahol nem az fogadott amit vártam. Azt gondoltam, hogy nagy tömeggel utazunk majd együtt, helyette egy szépen berendezett utastér fogadott - Ülj le nyugodtan bárhova - terelgetett 'anya' beljebb. Nem volt nagy csomagom, csak egy hátizsák, ami magában foglalta a ruhaneműimet és a fontosabb emlékeimet. Lekuporodtam egy puha fotelbe, ami távolabb esett az ablakoktól, így óvtam magamat a tériszony okozta problémáktól, de a felszállás így sem volt kellemes.

Egész végig némán ültem és új szüleim sem nagyon próbálkoztak a beszélgetéssel. Örültem neki. Nem éreztem magaménak a helyzetet. Egy luxus repülőn ültem két olyan emberrel, akikről messziről meg lehetett állapítani, hogy nem a szegény fajtából valók. Én viszont az voltam. Egészen addig az voltam. 

Próbáltam aludni, de nem ment. Izgatott voltam, de nem töltött el jó érzéssel. A gondolataimat pedig nem tudtam lekötni, mivel könyvet nem vittem magammal, de még egy fecni szöveg sem volt nálam, ami elterelhette volna a gondolataimat.

Mi következik? Mire számítsak? Boldog leszek? - ezek jártak a fejemben folyamatosan, majd lassacskán megérkeztünk.

A reptérnél szintén egy fényes autó várt ránk ami egyenesen hazavitt. Elég hosszú utat tettünk meg, majd megállt egy óriási kapu előtt, ami aztán magától kitárult, hogy be tudjunk menni. Fák és hatalmas fűvel borított területek voltak az út két oldalán, majd egy szökőkút jelent meg előttünk, amit a sofőr jobbra fordulva került meg és hajtott a ház bejárata elé. Az állam is leesett, mikor megláttam az óriási épületet. Nem akartam elhinni, hogy csak egy család él benne. Soha nem láttam még olyat addig. Gyönyörű volt és ha addig nem szólaltam meg, azután még inkább nehezemre esett.

Követtem a házaspárt befelé, hátamon a zsákommal. Félve léptem be a nagy ajtón és az érzés csak még jobban nőtt, mikor a magas belterű előtérbe léptem. Szemben egy kisebb társalgó rész volt, de ha jobbra néztem megláthattam a nappalit is, ami szintén óriási volt. Szemben, két oldalon lépcső vezetett fel az emeletre, balra pedig egy két ajtós átjárót véltem felfedezni, ahol, mint később kiderült, az ebédlő volt található.

- Gyere kicsim - szólított meg mosolyogva Mrs Jung és megfogta a kezemet - a te hálószobád az emeleten lesz. Sokat dolgoztunk vele, remélem tetszeni fog.

Óvatosan fellépdeltem a felső szintre, követve anyámat, aki a második ajtót nyitotta ki és belépett rajta. A szemem elé egy olyan lány szobája került, akit szerettem volna megismerni.

- Csodálatos - ámuldoztam halkan, még mindig a küszöbnél állva.

- A tiéd! Gyere csak beljebb - sétált az ablakhoz, ami velem szemben kapott helyet és szinte az egész falat elfoglalta. Babarózsaszín sötétítője kétoldalt, gyönyörű selyemszalaggal volt elkötve. Az ablak előtti ágyon szintén rózsaszín ágynemű kapott helyet, mellette pedig egy kis vajszínű éjjeliszekrény volt, amin egy bézs burájú lámpa ékeskedett. Jobbra egy hatalmas ruhásszekrényt láthattam meg, ami fehér színben pompázott, balra pedig egy fésülködőasztal és könyvespolc volt megtalálható. Ahogy beljebb lépdeltem a fehér szőnyeg egyre puhább lett. Lábamra néztem, ahol megláttam a sima padlószőnyeget felváltó vastagabb és szőrmésebb anyagot, ami az ágy alatt is megtalálható volt - Nem tudtam milyen ízlésed van, de reméltem, hogy meg fog felelni számodra. Örülök, hogy tetszik. Pár ruhát is vettem neked, gyere - húzott a szekrényhez és kitárta azt. Nem volt elég az eddigi meglepetésekből, még az is rátett egy lapáttal. A 'pár ruha' alig fért el a helyén. Éreztem, hogy szemeim kétszeresére nőnek. Soha nem rendelkeztem sem ilyen szobával, sem pedig ilyen ruhákkal. 

- Köszönöm - szólaltam meg nagy nehezen, mire kedvesen kacagni kezdett.

- A lányom vagy, még szép, hogy elhalmozlak - ölelt meg hirtelen, majd kivett egy baba kék ruhát a szekrényből - próbáld fel. Biztosnak kell lennünk abban, hogy jók lesznek számodra.

Felpróbáltam a textilcsodát, majd még vagy tízet. Mrs Jung el volt ájulva tőlem, hogy mennyire szép vagyok bennük. Hittem neki. Jól éreztem bennük magamat, amit az addigi életemben hordott ruhákról nem tudtam elmondani. Olyan volt az egész, mint egy álom.

Közeledett az este, de volt még idő arra, hogy meglepetést okozzanak számomra. 

'Anya' körbevezetett a házban, elmagyarázta, hogy melyik fürdőt használjam, vagy hogy mikor eszünk és a nappaliban nyugodtan pihenhetek, vagy olvashatok. 

- Megjöttem - hallottam meg egy addig ismeretlen hangot, amire Mrs Jung elvigyorodott.

- Gyere kicsim, be kell mutatnom neked valakit - mondta és kisétáltunk a nappaliból. Magasságából ítélve, egy nálam fiatalabb fiú beszélt éppen az egyik alkalmazottal. Egyenruhában volt, ebből gondoltam, hogy iskolából térhetett haza. Haja világos volt, de mikor hozzánk fordult láttam, hogy ő is épp úgy koreai, ahogy én - Nara bemutatom neked Ilhoont, a fiunkat. Hoonie, ő itt a nővéred, Nara - jött közelebb a kisfiú és illedelmesen meghajolt.

- Örvendek - mosolygott rám. Bájos volt és káprázatos. 

Aznap este együtt vacsoráztunk, majd mindenki elvonult a saját szobájába. Ekkor elővettem a táskámból a dobozt, amiben minden emlékem benne volt és kinyitottam. Elém tárult az addigi életem, az a fájdalmas és magányos élet, amiben részem volt. Csak egy része volt boldog, arra pedig csak egy fotó emlékeztetett engem. Magam elé emeltem a róla készült képet, de vissza is tettem a dobozba, majd visszahelyeztem a tetőt és az ágy alá toltam az egészet. Nem akartam őt elfelejteni, de ha láttam hiányzott. Ha csak rá gondoltam, hiányzott. 

Moon Junyoung, hiányzott.

Pár nap elteltével Ilhoonnal igazán jóban lettünk. Mivel iskolába nem járhattam a nyelvtudásom hiánya miatt így barátokat sem tudtam szerezni, csak ő volt számomra. A szüleink a munka miatt csak este voltak otthon, öcsém pedig délután érkezett meg. De nekem sem volt időm unatkozni. Nyolc órakor ébresztett az óra, majd kezdődött a reggeli, utána pedig megérkezett a magántanárom, aki délig volt velem, és megpróbált minden tudást átadni számomra. Véleménye az volt, hogy könnyen tanulok és okos vagyok, így nincs szükségem plusz órákra, ezért ebéd után egészen háromig, amíg Ilhoon haza nem ért, magam voltam. Ekkor olvastam a nappaliban megtalálható könyveket, vagy nekiláttam tanulni. Bár utóbbinak testvérem nem örült, mivel szeretett együtt okosodni velem.

Egy év csak úgy elrepült, észre sem vettem. A nyelvet is rendesen tudtam, ekkor jöttem rá, hogy Isten jó nyelvérzékkel áldott meg. Szüleim úgy döntöttek, ideje gimnáziumba mennem, hiszen készen állok rá.

- Végre. Tök jó lesz - örvendezett Ilhoon az ágyamon elterülve.

- Izgulok -mondtam és elfeküdtem a padlón. Szerettem a puha szőnyegemen pihenni és a plafont nézni.

- Ott leszek nyugi. Ráadásul téged nem lehet nem szeretni!

- Tudod, hogy ez nem így van - fordultam felé. Háton feküdt és feje lelógott az ágyról.

- Az már elmúlt. Itt más emberek vannak, ne aggódj. 

- És ha senki nem akar majd barátkozni?

- Ne is tegyék - vágott közbe kétségbeesésembe. Nem értettem mit szeretne ezzel mondani, de mielőtt kérdezhettem volna, folytatta - Az emberek csak azért akarnak szóba állni velünk, mert valami céljuk van vele. Nem barátkozni akarnak, hanem a saját önző céljukat elérni - hallhattam egy 13 éves gyerek komoly mondatait. Meglepett. Bár tisztában voltam azzal, hogy Ilhoon érettebb a koránál, de mégis váratlanul értek gondolatai - Most miért nézel így rám? - fordult hasra. Több mint valószínű, hogy meglepődöttségem egy arckifejezés formájában megjelent.

- Se..semmi - takartam el arcomat karjaimmal.

- Bolond vagy - nevetett, majd hirtelen abbahagyta, így a szobába egy hosszabb csend szállt alá - Nem kell neked más barát, elég vagyok én is - mormogta, pont úgy, hogy még halljam. Elhúztam karjaimat és felé néztem. Már az ablakon nézegetett ki. Az akkori szőke haján megcsillant a napfény. Nem egy 13 éves fiút láttam magam előtt, hanem egy angyalt, aki mindig velem lesz. Akire számíthatok. Aki elfeledteti velem a nehéz napokat.

Így indultam el másnap az iskolába. Magabiztosan és semmitől sem tartva. Végül Ilhoonnak igaza lett. Az osztályom minden tagja beszélni akart velem, ebédkor mellém ülni és minden pillanatot velem tölteni. De én csak öcsémmel voltam hajlandó megosztani déli ételemet és a szünetekben is legtöbbször vele voltam. Nem volt szükségem másra, csak az ő barátságára. Pont ahogyan ő mondta.

Minden akadályt tökéletesen vettem. Nem voltam hátrányban a többiekkel szemben, jók voltak a tanulmányi eredményeim és külön szakkörökre is beiratkoztam. Ilhoon két évvel fiatalabb volt nálam, így ő még nem csatlakozhatott hozzám. Úgy gondoltam, hogy majd jövőre és azt az egy-két órát kibírom nélküle is. Az egyik ilyen szakkörön ismertem meg James-t, aki egy amerikai cserediák volt. Furcsa stílussal rendelkezett és a többi fiúval ellentétben, ő nem adta fel az első visszautasításom után. Nem akartam senkivel különösebb kapcsolatot kialakítani, de ő ezt nem akarta elfogadni. Végül, hogy abbahagyja az örökös kérdezgetést és követésemet, egy pénteken elmentem vele fagyizni. 

- Hol voltál? - kérdezte Ilhoon, miután hazaértem. Megijesztett a hangja.

- James-el fagyiztam - pakoltam a helyére cipőimet.

- Nem tudtam, hogy ilyen jóban vagytok - nyitotta ki az étkező ajtaját mérgesen és besétált rajta. Követtem őt.

- Haragszol? - sétáltam oda hozzá. Akkor tudatosult bennem, hogy hirtelen mennyit nőtt, már szinte akkora volt, mint én.

- Dehogy. Együnk - mosolygott rám és szólt az egyik alkalmazottnak, aki tálalt számunkra.

Hétfőn nem láttam James-et a szakkörön, majd az elkövetkezendő napokban sem. Senki nem kérdezett és a tanárok sem mondtak semmit. A fiú hirtelen eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Magamban elkönyveltem, hogy bizonyára visszament Amerikába.

Az életem ugyan abban a mederben csörgedezett,mint egészen addig. Nem változott semmi és ennek a megszokottságnak nagyon örültem. Tervezgettem a jövőmet Ilhoonnal, aki úgy gondolta, ha végeztünk a tanulmányainkkal, visszaköltözhetnénk Koreába. Nem bántam, hiszen már nem az a szerencsétlen és elhagyatott ember voltam, aki régebben. Ráadásul így esélyt láttam arra, hogy újra láthatom őt. Őt, aki még mindig nagyon hiányzott, ennyi idő után is. Őt, akiről senkinek egy szót sem szóltam. A szívem legmélyebb zugába volt elrejtve.

- Menjünk! - rontott be vigyorogva a szobámba öcsém. Az ágyon ültem és egy feladatot oldottam meg éppen. Készültem az egyetemre ezerrel. Ekkor 18 voltam és megvoltak a sajátos álmaim, amiket szerettem volna elérni. Ahogy a 16 éves Ilhoonnak is pontosan ugyanígy lebegtek a céljai a szeme előtt.

- Hova? - kérdeztem és összecsuktam a könyvet, majd lekászálódtam az ágyról.

- Ma játsszák azt a filmet amiről meséltem. Induljunk, kint vár a kocsi - pattogott az izgalomtól. Mosolyogva indultam el, ő pedig már rohant is le az emeletről.

Az autóút alatt végig arról mesélt, mit is fogunk megnézni és biztos volt abban, hogy nekem is tetszeni fog. Nem kételkedtem benne, hiszen hasonló dolgokat szerettünk.

- Nara! - kapott kezemért és vigyorgó arca hirtelen kétségbeesetté vált, ahogy az ablakon nézett ki. Nem volt időm arra fordulni, mert a következő másodpercben egy csattanást hallottam és az ülőhely eltűnt alólam,majd elsötétült minden.

Mikor felébredtem alig láttam. Minden fehér és fényes volt. Megijedtem, de lassan nem csak a látásom, hanem a hallásom is visszatért, ekkor tudatosult bennem, hogy nem haltam meg. A gépek csipogása tudatta velem, hogy igenis életben vagyok, bár nem emlékeztem semmire. Lassan lenéztem kezemre, mivel melegséget éreztem rajta. Ilhoon szorongatta és az ágy szélére döntve fejét, aludt. Aprót mozdítottam ujjaimon, mire szemhéjai lassacskán felnyíltak.

- Nara...NARA - pattant fel, mikor felfogta, hogy ébren vagyok. Szemeiben könnyek gyűltek - ne mozdulj - mondta úgy, mintha bárhova is tudtam volna menni és kifutott, majd pár perc múlva szüleinkkel és egy orvossal tért vissza. A fehér köpenyes megvizsgált, majd mosolyogva közölte, hogy rendben vagyok. Szüleim nagyot sóhajtottak és szinte elsírták magukat. Biztosan nagyon aggódtak.

- Sajnálom - suttogtam, mivel nehezemre esett beszélni.

- Jaj butus - ültek le mellém mindhárman - A lényeg, hogy rendben vagy.

- Mi történt? - kérdeztem meg végül azt, ami a legjobban érdekelt. Ilhoon megtörölte szemeit, nagyot szipogott és elkezdte mesélni a történteket.

- A moziba tartottunk és furgon belénk hajtott. A biztonsági öved nem volt bekötve, így az ütközéstől kirepültél az autóból, mi pedig az út menti falba csapódtunk. Kómában voltál egészen eddig.

- Mennyi ideig?

- Másfél hónapig. De a lényeg, hogy minden rendben - simogatta anya kezemet és látszott rajta, hogy megnyugtatta a látványom.

Furcsa volt mindezt hallani, de arra akartam koncentrálni, hogy mihamarabb hazamehessek.

- Tényleg jól vagy? - kérdezte öcsém, miközben pakoltam, hogy végre elhagyhassam a kórházi szobát.

- Persze, minden rendben - mosolyogtam és a fogkefémet is elhelyeztem a bőröndömben. Anya meg volt róla győződve, hogy szükségem lesz rá és igaza volt. Az eltelt napokban felhalmozták a dolgokat a kórteremben és cipelhettem mindent haza.

- Gondolkoztam és lehet nem kéne elköltöznünk, bár még három év, de nem vagyok biztos benne, hogy jó döntés lenne - értetlenül néztem rá. Nem tudtam hova tenni a mondatait.

- Hova akarsz költözni?

- Hát...Koreába akartunk, nem emlékszel? - jött közelebb és leemelte a bőröndöt az ágyról.

- Nem. Miért mennénk oda? Soha nem éltem ott - válaszoltam neki idegesen. Bármennyire is kutattam emlékek után a fejemben, semmit sem találtam, csak a nagy ürességet és ez megijesztett. Egészen addig, csak arra koncentráltam, hogy felépüljek, és azt gondoltam minden rendben, de nem így volt.

- Várj meg. Hívok valakit - rohant ki a szobából, miután leültetett az ágyra. Azt hittem elájulok. Zsongott a fejem és remegni kezdtem.

- Kérem, jöjjön velem - mondta az érkező orvos, akit készségesen követni kezdtem. A vizsgálóba mentünk, ahol újra átnézték az adataimat, különböző vizsgálatokat készítettek, és a leleteket, amikre mások napokat várnak én pár óra múlva megkaptam, ami szembesített azzal, hogy elvesztettem az emlékeim egy részét.

- Részleges amnéziát véltünk felfedezni, ami pszichés alapú - kezdte el ecsetelni az orvos, akkor már a szüleimnek, akik aggodalmasan figyeltek rá. Ilhoon a kezemet fogta, hogy megnyugtasson. Nem tudtam, mi az amit elfelejtettem, de emlékezni akartam. Erről a célomról pedig rögtön letettem mikor a doktor kijelentette: - jobb ha nem erőltetjük az emlékek visszaszerzését. Idővel minden vissza fog térni. Lehet egy kép látványától, vagy egy daltól amit meghall. A lényeg, hogy ne akarja mindenáron visszaszerezni az elvesztett képeket. 

Így muszáj volt úgy élnem, hogy a jelennek és a jövőmnek éltem, Ilhoon pedig továbbra is ott volt mellettem.

2003

"Fogd meg a kezem és vezess az úton"

A szüleimet nem ismertem. Árvaházban nevelkedtem tizennégy éves koromig, amikor egy család magához vett. Egészen addig teljesen békés életem volt. Már régen elkönyveltem magamban, hogy nem kellek senkinek. Magamra voltam utalva, még ha egy kisebb közösséghez is tartoztam. De kiszakítottak ebből a megszokottságból és elhurcoltak egy olyan helyre, ahonnan vissza sem tudtam jutni. Szöulba kerültem, egy teljesen más és óriási városba. Az új apám és anyám nem lakott nagy helyen. Sőt, kifejezetten picinek mondható lakást béreltek. Egy szoba, egy konyha és egy fürdő volt mindössze az egész, így együtt kellett aludnunk és senkinek nem volt magánélete. Visszasírtam a kényelmetlen ágyamat a pici szobámmal együtt. Az egyetlen jó amit az egésszel kaptam, hogy egy új és kifejezetten jó iskolába járhattam. Az már teljesen más dolog volt, hogy az osztályban senki nem állt velem szóba, mivel új voltam, ráadásul valahonnan azt is megtudták, hogy a szüleim nem az igaziak. Ez adott alapot a piszkálódásoknak és a kiközösítésnek. Mostoha szüleimet egyáltalán nem érdekelték ezek a dolgok. Az elején még próbáltam a segítségüket kérni, de feladtam. Nem voltak hajlandóak többet foglalkozni velem a kelleténél. Csak az utánam kapott segély érdekelte őket, és az, hogy hasznomat vették az otthoni munkában. 

'Apám' imádta az alkoholt és sokszor jött haza teljesen részegen. Nem kellett éjszakának lennie hozzá, volt hogy már délben nem tudott magáról. Ilyenkor mindig elmenekültem otthonról mostohaanyámmal. Ő kedvesebb volt velem, mint a férje. Talán tényleg akart egy gyereket, de ezt sosem tudtam meg tőle. Ha ketten voltunk otthon, a hangulat mindig jobb volt. Engedte, hogy rajzoljak és volt hogy a hajamat is megcsinálta. De minden a feje tetejére állt, mikor mostohaapám betoppant. Úgy ugrott el mellőlem, mintha leprás lennék. Ez kifejezetten bántott, de nem mutattam. Minden alkalommal sírni tudtam volna, de nem lehettem gyenge. Akkor is csak tűrtem, mikor megkaptam az első pofonomat mostoha apámtól. Anya nem volt otthon, így senki nem tartotta vissza. Rajtam vezette le a dühét, én pedig könnyek nélkül feküdtem a földön, miközben rugdosta testemet. Rendszeressé vált, de nem mondhattam senkinek. Az általa okozott sebeket és zúzódásokat próbáltam elrejteni, nehogy emiatt még több bántást kapjak az osztályomban. 

Volt egy közeli park, ahova eltudtam bújni. Ott kisírtam magam minden ilyen alkalomkor és terveztem a szökésemet. Millió ötletet felvetettem magamban, miközben a fákra másztam fel, vagy a padokon ugráltam. Még ha egyedül voltam is, ott végre nyugodtan és örömtelien éreztem magam. Aztán minden megváltozott mikor megérkezett Ő. 

Napok óta azt mondogatták, hogy jön egy új fiú az osztályba, aki Angliából költözött ide. A lányok már az ország neve hallatán elaléltak és azt beszélték, vajon hogy nézhet ki. Szerelembe estek még mielőtt látták volna őt. A fiúk emiatt féltékenykedve várták. Féltették a pozíciójukat. Engem pedig teljesen hidegen hagyott. Tudtam, hogy az én helyzetem semmivel sem lesz jobb, ha megérkezik.

Egyik hétfőn toppant be. A tanárunk mellett sétált be az osztályba és bemutatkozott:

- Moon Junyoung vagyok, 14 éves. Legyetek jók hozzám - meghajolt. Mindenki elképedve figyelte, hiszen egy koreai fiú állt velünk szemben, ők pedig egy teljesen külföldi gyereket vártak. De persze a kezdeti meglepődés semmiben sem változtatott azon, hogy a lányok oda-vissza legyenek érte. 

Nem túl távol tőlem, kapta meg a helyét, amit boldogan elfoglalt. Az első napokban Istenként kezelték, aztán a fiúk úgy döntöttek, elég lesz ebből. Egyik óra előtt körbeállták a padját és lökdösni kezdték, szétszórták a cuccait, de ő nem csinált semmit, csak mosolygott. Félénken figyeltem az eseményeket, mikor egy füzetet nekem dobtak.

- Oh bocs - hallottam meg az egyik fiú hangját, majd röhögni kezdtek. Mély levegőt véve emeltem fel a zöld borítós tárgyat. 'Moon Junyoung'- láttam kitöltve a címkét, amit rá ragasztottak. Alsó ajkamat rágva keltem fel helyemről, hogy visszaadjam neki. Mindenki kettőt hátra lépett, akinek a közelébe értem.

- Tessék - nyújtottam oda a füzetet, de közben a padlót vizslattam. A fiúk hirtelen a helyükre futottak, az új gyerek, pedig elvette a tulajdonát.

- Mi történt itt??? - jött be a tanárunk mérgesen. Ekkor értettem meg, hogy miért igyekezett mindenki a padjához. Csak én álldogáltam a fiú cuccai között, mintha az én hibám lett volna az egész - Kwon Nara? Megint te? - nem reagáltam, még csak fel sem néztem. Ilyenkor jobbnak láttam, ha hallgatok és várom a büntetésem. Az én szavamat úgysem vette figyelembe senki.

- Nem az ő hibája! - szólalt meg hirtelen az új fiú és felkelt, hogy összeszedje a dolgait. Szemeim kétszeresére tágultak. Még soha senki nem védett meg addigi életemben.

- Szóval vállalod helyette a felelősséget? - kérdezte dühösen a tanár, mit sem törődve azzal, hogy a srác a saját füzeteit pakolgatja.

- Igen. Az én hibám volt - csapta asztalára az összeszedett tárgyakat. Ijedten markoltam meg karját.

- Hagyd - suttogtam és oda sétáltam a tanárhoz - Az én hibám Mr Choi. Sajnálom - motyogtam halkan, mire mérgesen megrántotta a kezemet.

- Tudod mit kell tenned - cibált ki az osztályból. A társaim csak susmogtak, senki nem tett semmit. A tanár úr kihúzott a terem elé és letérdeltetett a falhoz, kezeimet a magasba kellett emelnem. Nem először esett ez meg velem, így már betéve tudtam, mit kell tennem.

- Mondtam, hogy vállalom helyette - rontott ki az új fiú az ajtón dühösen, majd letérdelt mellém - kezdheti az órát - mondta Mr. Choinak, aki nagyokat pillogva bevonult az osztályba. Szótlanul bámultam a szemben lévő falat, nem mertem a fiúra nézni, de éreztem, ahogyan figyel. Aztán megfogta a hozzá közelebbi karomat és feljebb emelte. Akaratlanul is felé kaptam fejemet, de rögtön el is fordítottam azt, mikor találkozott tekintetünk - Meddig kell ezt csinálni? - kérdezte aztán, de nem válaszoltam rá. Féltem megszólalni - Nem fáradtál még el? - lökött meg vállával, ami miatt elvesztettem egyensúlyomat és eldőltem - Úristen, ne haragudj! Jól vagy? - fogta meg karomat, hogy felsegítsen. Csak bólintottam és visszatértem a büntetéshez. Követte példámat. Kis idő múlva újra megpróbálkozott a beszélgetéssel - Szóval téged Naranak hívnak? Szép neved van - hajolt arcom elé mosolyogva, amitől kikerekedtek szemeim - és milyen szép vagy - bökte meg arcomat.

- Csak..

- Megszólaltál - mutogatott óriási vigyorral arcán - Végre. Már azt hittem megnémultál.

- Nagyobb büntetést fogunk.. - mielőtt kimondhattam volna a tanár kirontott a teremből.

- Nem tudjátok rendesen csinálni? - kiáltott ránk és felrántott a földről. Mindig én voltam az, akit ide-oda cibáltak - Kifelé - taszított el abba az irányba, amerre a kijárat van. Tudtam mi következik és pontosan azt akartam elkerülni - Mutasd meg az új fiúnak is mit kell tennie. Nyomás! - tapsolt kettőt és otthagyott minket. Sírásomat visszafojtva indultam el a folyosón. Hallottam, ahogy a srác követ engem. Kisétáltunk az udvarra, ahol zuhogott az eső. Pillanatok alatt bőrig áztam.

- Gyere - szóltam halkan neki, mivel megállt az ajtóban, hogy ne legyen vizes.

- Nem gondolod, hogy ilyen időben, esernyő vagy bármi nélkül kimegyek! - vágta oda nekem.

- Rendben - mosolyogtam rá elkeseredetten. Nem erőltethettem, hiszen amúgy sem az ő hibája volt, amit tettek. Bár az enyém sem...de én már megszoktam. Kocogni kezdtem a pálya körül. A mostoha apám által kapott ütések miatt még mindig fájt a testem néhány helyen, így gyorsabb mozgásra nem voltam képes.

- Hé! - éreztem meg egy kezet vállamon. Ijedten álltam meg és vettem észre magam mellett a fiút - Te nem vagy normális - nevetett és elfutott előlem - kapj el Nara! - ez volt az első alkalom, hogy figyelmet kaptam valakitől. Pár másodperc kellett, hogy elinduljak utána.

Junyoung lett az egyetlen barátom, de ezáltal ő is az osztály áldozata lett. Elmondása szerint viszont ez nem zavarta és tényleg csak nevetett rajtuk. Mesélte, hogy Angliában is folyton piszkálták mikor oda került, így hozzá volt szokva. Megmutattam neki a parkot, ahol a legtöbb időt töltöttem. Onnantól kezdve a kettőnk búvóhelye lett. Sokat beszélt a családjáról, akik valamilyen üzletet vezetnek és ezáltal sok pénzük van, de Junyoung elmondása szerint sosem figyeltek rá eléggé. Én is elmeséltem neki mindent, még azt is, hogy a mostohaapám bánt. Ő volt az első, akinek elmertem mondani.

- Egyszer nagy zenész leszek és millióknak fogok énekelni - mászott fel az egyik fára és ráült egy vastagabb ágra, majd kitárta karját és énekelni kezdett egy régi nótát. Már akkor is mélyebb hangja volt, mint a korabeli fiúknak, de kellemes volt hallgatni dalolását - Te kinevetsz? - ugrott le hozzám. Én az egyik padon ültem és mosolyogva figyeltem őt, de mikor odarohant hozzám, azon nyomban elfutottam előle.

- Én nem - kacagtam nagyokat miközben fogócskáztunk. Nagy nehezen elkapott és magával rántott a kissé nedves fűbe - Teljesen zöld lesz a ruhánk, Junyoung - akartam felkelni, de nem engedte.

- Csak egy kicsit maradj így - mondta teljesen komolyan és az eget figyelte - Nara. Ha nagy leszek...el foglak vinni innen - jelentette ki. Nagy szemekkel figyeltem őt. Az égről aztán felém fordította tekintetét - Ne félj soha, jó? Meg foglak védeni mindentől - mosolygott rám úgy, hogy a szívem nagyot dobbant. Kezemet nem engedte el egy percre sem. Csak bólintani tudtam, egy szó sem jött ki a számon. Ő lett a menedékem, az akire támaszkodhatok - Gyere! Menjünk haza - mondta aztán és feltápászkodtunk a földről. 

Egészen a házunkig kísért, akkor először. Egészen addig tartott mostohaapámtól. A kapunk előtt megállva még beszélgettünk egy kicsit, mikor egy pihetoll szálldogált közénk. Tenyeremet tartottam, hogy abba hulljon bele, majd mosolyogva összezártam rajta ujjaimat.

- Tudtad, hogy ha toll száll eléd, az azt jelenti, hogy az angyalod éppen itt van? - néztem Junyoungra, aki kérdően figyelte minden mozdulatomat és szavamat.

- Igen? Honnan tudod, hogy ez a te angyalodé? - böködte meg kezemet.

- Hát.. - nem tudtam reagálni rá, csak gyorsan eldugtam hátam mögé öklömet.

- Nem veszem el - nevetett kedvesen - Holnap találkozunk Nara - simított végig hajamon és elindult hazafelé. Szemeimmel figyeltem távolodó alakját, mikor eltűnt még egy kicsit kint álldogáltam és a kezemben pihenő fehér gyönyörűséget bámultam. Nagy erőt véve magamon aztán besétáltam a lakásba, ami teljesen üres volt. Kifújtam elhasznált levegőmet és egy örömteli mosoly jelent meg arcomon. Előkutattam az emlékdobozomat, amiben minden fontosabb dolgomat tartottam és óvatosan beletettem a tollacskát, majd kivettem belőle a gyöngyöket, amiket még az árvaházban kaptam. Nem tudtam, hogy Junyoung örülni fog e neki, de mégis fűztem számára egy karkötőt köszönetképpen.

- Nézd - térdelt le padom mellé másnap, az egyik szünetben - ha nagyok leszünk, ezt rajzoltassuk magunkra - tett le elém egy rajzot. Szépen rajzolt, ezt is irigyeltem benne.

- De az nem fáj? - kérdeztem rögtön és a papíron lévő yin és yang jelet bámultam.

- De. De csak egyszer kell kibírnunk. Ráadásul ez az összetartozást jelképezi - fogta két tenyere közé arcomat. Szavai teljesen beleégtek elmémbe - Nara, megígérted, hogy soha nem fogsz félni - fejelte meg homlokomat játékosan, mire elkezdtem kuncogni.

- Adok valamit - mondtam ki nagy nehezen, mivel még mindig nyomkodta arcomat kezével. De mihelyst meghallotta mondatomat eleresztett és izgatottan dobolt asztalomon. Előkotortam a neki szánt karkötőt és félénken odatettem elé - Tudom nem szép, de...

- Gyönyörű - húzta kezére és teljesen ráfeledkezett. A színes téglalapgyöngyök jól mutattak csuklóján - ez tényleg csodaszép - nézett rám nagy szemeivel és elmosolyodott, amit viszonoztam rögtön. Boldoggá tett, hogy tetszik neki.

Teltek a napok és a Junyounggal töltött idők folyamatosan megnyugtatták lelkemet. Már nem fájt annyira az, hogy mostohaapám megüt, persze csak belül kímélt meg. A testem külseje továbbra is foltokkal volt tele és egyre több zúzódással. Egy nap aztán teljesen kikelt magából. Már épp mentem volna be, mikor anyám sikítására lettem figyelmes, majd elhalkult minden. Óvatosan nyitottam ki a kaput, majd megláttam mostohaanyám vérben úszó testét az udvaron. Apám nagy erőkkel pakolt bent, ezt a nyitott ajtón keresztül láttam. Junyoung már hazafelé tartott, így nem tudtam mi tévő legyek. Szívem majd kiugrott a helyéről félelmemben. Könnyeim utat nyertek maguknak, már nem tudtam őket vissza tartani. Remegő lábakkal lépdeltem ki a kapun, majd futásnak eredtem. Nem tudtam merre megyek, csak rohantam eszeveszettül, majd egy kapualjban megálltam.

- Kislány, jól vagy? - jött ki egy néni, miközben összekuporodva sírtam. Csak megráztam fejemet, ő pedig megsimogatta hátamat. Felnéztem rá. Valakitől segítséget kellett kérnem.

- Kérem, hívja a rendőröket - térdeltem le elé és szoknyáját markolásztam - Az ap..apám megölte.. - nem tudtam többet mondani. A néni berohant a házba és tárcsázta is a számot. Mindent nyitva hagyott, így hallottam ahogy elhadar mindent, majd kikiáltott nekem, hogy mondjam meg a címet. Erőtlenül válaszoltam neki, ő pedig az utolsó adatot is bediktálta.

A néni megmarkolta kezemet és elindultunk az addigi otthonomhoz. Nem akartam újra látni mostohaanyám halott testét, sem mostohaapámat akire rákerül a bilincs, de nem volt más választásom. Az egyedüli szemtanú én voltam. 

Ekkor ért véget gyerekkorom legrosszabb és egyben legszebb időszaka. Egy új árvaházba küldtek és az iskolából is kivettek. 

- De..nem maradhatsz? - ültünk Junyounggal a tanári előtt. A papírjaimat vártam, amik nélkül nem iratkozhattam ki. Megráztam fejemet. Láttam, ahogy szemeiben könnyek gyűltek. Nem akartam, hogy sírjon, de nem tudtam mit tehetnék - Nara - szólalt aztán meg halkan - Várj rám - fogta meg kezemet. Elvesztünk egymás könnyekkel megtelt szemeiben - Akárhova mész..én biztos megtalállak - szorította meg kezemet és homlokát az enyémnek döntötte.

"Csak várj. Akárhol légy, én biztos megtalállak. Várj rám"

A fehér, hideg szobában csak egy ágyat helyeztek el. Sem szekrény, sem polcok nem voltak ezen kívül benne. Az elővigyázatosság fontosabb volt. A beteg túlságosan veszélyes volt mind magára, mind pedig másokra nézve is. Kiáltásai, minden reggel bezengték az egész épületet. Álmaiban újra és újra leperegtek az események. Nem tudott felejteni. Sebei apránként begyógyultak, de a megmaradt hegek örökké emlékeztetni fogják őt mindenre. Arra, ami akár veled is megtörténhetett volna.

Milliószor megkérdezte magától, hogy miért ő az, akivel ezt tették. Miért nem lehetett más? A gyönyörű, mosolygós lányból egy szomorú és összeomlott beteg lett, aki folyamatos orvosi megfigyelés alatt áll.

- El fog jönni. Ide fog jönni értem - hajtogatta az ágyon fekve és a fehér takarót tépkedte idegesen. A mellette álló ápoló próbált nem félni és a tálcát, amin a gyógyszerek voltak, erősen fogni. Még új volt itt. Nem tudta, hogy minek teszi ki lelkét. Talán túl gyermeki volt még. Nem ezt a pályát szánták neki, ő mégis megpróbálkozott vele.

A beteg fejére húzta takaróját és hangos sikítást hallatott.

- Menj el! MENJ EL! Megint itt vagy. Nem akarom. Ne bánts! - zokogott a paplan alatt. Az ápolónő ijedtében, majdnem kiejtette kezéből a fém tárgyat. Persze a lány nem neki szánta szavait. Ismételten maga előtt látta azt az ember, aki ezt tette vele. Rettegett tőle még hónapok elteltével is.

Gondozója a következő sikításnál kirohant, hogy előkerítse az orvost, akit szerencséjére a folyosó végén meg is látott. A napi vizitet intézte, de még messze járt a fiatal lánytól.

- Doktornő! Doktornő! A 412-esben! - kiabálta a dolgozó felettesének.

- Mi az Mina? Mi történt? - nézett kérdően a lányra.

- Ismét kiáltozik és sikongat - remegett a félelemtől.

- Menjünk - az orvos asszony tudta, hogyan kezelje le a dolgokat, hiszen már lassan 30 éve volt a szakmájában. Az életét arra tette fel, hogy embereket gyógyítson meg.

Mikor beléptek a szobába, a lány már az ablaknál ült, a takarót teljesen magára tekerve. Épp hogy kilátszott feje. Erőteljesen sírt és ugyan azt a nevet hajtogatta folyamatosan.

- Kwon Nara-ssi - szólította meg az orvos, amire a beteg felé kapta a fejét - Jöjjön. Beszélgessünk - mosolygott rá kedvesen és felé nyújtotta kezét. Reakcióképp csak bólintott és visszasétált az ágyához, amire aztán mindketten leültek.

- Vissza fog jönni. Tudom, hogy eljön értem - mondta, miközben megfogta a doktornő kezét.

- Persze, hogy visszajön - hazudott a lánynak. Csak így tudta megnyugtatni őt. Szakmájában a hazugság is egy fontos tényező és gyógyítási módszer volt.

Két hónapja került hozzájuk, de állapota nem javult, így a rendőrség is megakadt munkájában. Csak a lány tudta, mi is történt igazából, de nem beszélt. Nem tudta elmondani az eseményeket, de az orvos minden nap próbált egy kicsivel többet kihúzni belőle. Barátkozni kezdett vele, hogy talán így könnyebben beszél majd, és sikerrel járt. Végül képes volt elmesélni mindent az elejétől végéig.

Egy olyan történetet, mely örökké megváltoztatta annak a három embernek az életét.